Álom-világ

Apró gyermekként még

hiszel a csodákban,

tündérekben, felhőkben,

egy gyönyörű világban,

ám felnőve árnyékot

vet rád a kétség:

hamisak az álmok,

csalóka a szépség?

Rácsok mögé zárnak

szürke hétköznapok,

akkor örülsz csupán,

ha fizetésed kapod.

Csak éjszaka folynak

arcodon a könnyek,

azt hitted eddig,

hogy az élet könnyebb.

Elmondom azért

a nagy titkot neked:

Boldog akkor lehetsz,

ha másokat szeretsz!

Tél előtt

Lehulltak a tulipánok napfény szőtte szirmai,

s köd költözött lopakodva ablakom elé.

Elfújta az őszi szél az öreg tölgyek titkait,

repülnek a magasban, szebb tájak felé.

Kandallóban parázs pattan, sikoltozva csap a láng,

forró tea gőzölögve csészémbe szalad,

sem a hideg, sem a tél nem jelenthet akadályt,

hogy mosoly üljön arcomon, s jól érezzem magam.

Telített fejjel

Egybefolynak mind a napok,

szinte már levegőt sem kapok,

folyton csak menni és tenni kell.

egyszer jobb lesz: De mennyivel?

Tankönyvek kiabálnak nekem,

gyere, ülj, és tanulj velem!

Odakint évszakok múlnak,

süt a nap, viharok dúlnak.

Leckét kell írni, és tételeket,

bemagolni a képleteket,

míg a gyermek nővé serdül,

s egy férfivel táncra perdül.

Örökké vetni, öntözni kell,

hasznodból más háza épül fel.

Eltűnnek mind a pillanatok,

én végre élni, élni akarok!

Vándorút

Magányosan járom az erdőt,

csillagok számlálják léptem,

nem dőlök bokrok tövébe,

távol a cél még, érzem.

Útitársamnak szegődik a hold,

ellepik olykor a felhők,

fényessé válik az éjjeli ég,

ha elűzi őket a szellő.

Sajognak lábaim, minden csontom,

mégis mennem kell tovább,

nem nyughatom, míg szívem

boldog otthont nem talál.

Búcsú egy emlékképtől

Egyszer majd nem írsz többé levelet,

lassanként elfeleded nevemet,

s csak egy fénykép leszek fiókod mélyén,

mosolygok halvány, sárga emlékképként.

Egyszer majd elfeleded, ki voltál,

nem érdekel, mennyi mindent akartál,

s múltadat egy nagy gombóccá gyúrva,

azzal együtt ugrasz be a kútba.

Elázik a papír, a fénykép szét is mállik,

lelkem égbe szállva csillagporrá válik,

s fentről szemlélem majd őszes hajadat,

velem együtt elvesztetted régi önmagad.

Egy nehéz nap után

Vasmacska-fáradtan zuhant rám az este,

összenyom ólomszürke, elernyedt teste.

Narancs lámpák fényét néha percekig nézem,

a sorsomat megírták odafenn, az égben.

Ámde mégis kétely ül gondolatom szélén,

hogy elérem-e célomat az életem végén,

s mosoly lesz-e arcomon, vagy csak könnyek várnak?

Eszébe jutok-e majd néhány jó barátnak?

Butus verseimet olvassa-e valaki?

S vajon egyáltalán ért-e mind valamit?

Vagy csak ezernyi lapot pazaroltam vele,

hogy füzetemet rímeimmel írtam tele?

Kérdőjelek visznek a hátukon előre,

így kapok majd lassan, de biztosan erőre,

s elhiszem majd egyszer, fontos, amit teszek,

mert alázatos szívvel én is naggyá leszek.

Hangolj rám!

Közeledben megszűnik számomra a világ,

elhalkul a folytonos, monoton kattogás,

és szíved dobbanására hangolom magam.

Csak a lelkem beszél, vajon hallod szavam?

Lepréselt virágként, sárga lapok között,

szemem folyton betűkbe ütközött,

csak ők érthetik meg árnyaim zenéjét,

csak ők írhatják meg életem regényét.

Fahéj illat ölel, itt vagy még velem?

Miért játszik velem csalfa képzeletem?

Becsapott a vágyam, hiszen távol jársz,

kérlek, hangolj másra, és szólj, ha rám találsz!

Falusi gyász

Elhunyt egy kis bácsi, idős volt szegény,

elfogyott számára az éltető remény,

s most halotti torra gyűltek mind a népek,

a kis vályog házba éppen csak befértek.

Jött ezernyi rokon, nagy sírást mímlve,

a mély gyászt azonban mindegyik színlelte.

Csupán az asszony ült némán a széken,

férjének szürke, ráncos arcát nézte.

Vállára tették az emberek kezüket,

álnok sajnálattal csóválták fejüket,

mintha átéreznék, mit érez a néne,

majd asztalhoz ültek, mert bizony enni kéne.

Elment a sok vendég, tele lett a hasuk,

nem volt semmi fontos, csakis saját maguk,

végül elbúcsúztak, s távoztak végre,

elmentek borozni a kocsma kertjébe.

Csend lett akkor a régi fehér házban,

a néni ott ült didergő magányban,

s férjére borulva forró könnye fakadt,

egy üvöltés lelke mélyéről kiszakadt.

Részvét osont a fekete szobába,

befeküdt a halott még langyos ágyába,

bebújt az asszony gyászkendője alá,

s magával hozta a megváltó halált.

Lélekszó

Koppan egy csend-csepp lelkem alján,

visszhangját nyögik az üres falak,

gondolat-örvény húz le a mélybe,

hideg kérdésekkel csapkodom magam.

Hát nem jön az eső, mi elmos mindent?

Hol maradnak már a szélviharok?

Érzelmekkel megvert gyarló, gyenge lélek,

s még fájdalommal telve is élni akarok!

Tetteimért egyedül magam felelek,

de nem neked, csupán az Istenemnek,

s bár hagyja, hogy olykor szenvedjek kicsit,

csakis Ő az, aki ismer engem.

A Balatonnál

A hegy mögé bukott a nap,
s egy pillanat alatt
aranyba borult az ég,
mielőtt leszállt az éj.

A vízen a hullám táncolt,
ezernyi apró ránc volt
homlokán az öreg tónak;
emléke néhány szónak.

Oly' gyönyörű, hogy szinte fáj,
hogy a naplemente után
nem jön egy újabb reggel,
s a nap nem rögtön kel fel.

Balatoni éjszaka

Csillag-illat tölti be az estét,
sötétkék a vízbe cseppent festék.
Tücsök zenél, hegedül a násznak,
a föld s az ég, most egy testté válnak.

Fények, lángok pislognak a parton,
szellő susog búgó-bársony hangon,
megérint a méz-nyugalom szava,
rám zuhant egy békés, boldog éjszaka.

2012.08.19.- Zamárdi

Tiszta lappal

Titkaim a polcokon lapulnak,

betelne velük három füzet.

Már nincs értelme őriznem őket,

rakok inkább egy óriás tüzet,

és rávetem mind a hétszáz oldalt,

sikítva égnek az elmúlt napok,

de csak így kezdhetek új életet,

csak így nyithatok tiszta lapot

Huncut csokoládé

Már megint itt ez a bonbon…

Itt kelleti magát nekem!

Hát nem érti, hogy az egészet meg

mégsem ehetem?

Belga praliné, kérem,

előkelő csoki ez,

és bámul rám meredten,

flörtöl velem, és szemez…

Eldugom a szekrénybe,

ott talán jobb helye lesz!

Vidám vers

Egyszer bölcsebb leszek,

s megfontoltabb talán,

elhiszem majd őszes hajú

Édesanyám szavát,

belátom, a tavaszt

követi a tél,

de boldog akkor vagyok,

ha a szívem táncra kél.

Az eső is szép nekem,

nem csupán a napfény,

egy ölelés többet ér,

mint a teli erszény,

egy gyönyörű mosoly

s én is nevetek,

énekelek, táncolok,

szívvel szeretek!

Némasági fogadalom

Felesküdtem a csendre.
Már nem ordítok, ha fáj.
Hátán hordja bánatom
az egész nagyvilág.

Fenyvesek, barlangok, hegyek,
csak ők értik meg lelkem.
Néha fel-felszisszenek,
de csendben kell lennem.

Mit ér a szó, ha elszáll?
Könnyem is elfogyott rég...
Sziklafalam mögül súgom:
elég... elég...!

Virágdal

Megsimogatlak, hogyha akarod,

Hosszú tél után leszek a tavaszod,

Gyomnak gondolt ibolya-szerelem

Virul majd rajtad, virul a szíveden,

Hálóból font illékony gondolat,

Megszépíti eltitkolt álmodat,

Bújj most hozzám, félned nincs mitől,

Otthonod ott vár, fenn a hegytetőn.

Napsimította madarak dalai,

Árvácskáknak elsúgott szavai,

Párnát adnak, fejednek pihenést,

Ébredéskor fodrozó nevetést.

Boldog lehetsz, könnyeid száradnak,

Gondolataid egekben szállhatnak,

Van, aki szeret, én kedves Violám,

Virulj csak, virulj csak május idusán.

Gyilkos lelkiismeret

Anna álmosan nyitotta ki szemeit, ahogy a nap beragyogta a fehérre meszelt kis szobát. Első éjszakáját töltötte itt, körülötte kibontatlan dobozok álltak egymás tetején, mozdulni is alig lehetett. Érezni lehetett még azt a jellegzetes szagot, amit az idősek otthonában tapasztal az ember. Alig egy hónapja, hogy nagymamája hosszú szenvedés után örök álomba szenderült.  Lassan ült fel az ágyon, nyújtózott egyet, majd felállt. A fürdőszobába ment, megmosakodott, megfésülködött, fogat mosott, majd szemügyre vette magát a tükörben. Hirtelen hátrahőkölt, hiszen mintha egy pillanatra nagymamája arca nézett volna vissza rá. Szíve hevesen kalapált, gyorsan megengedte a hideg vizet, lelocsolta vele arcát, majd kirohant a fürdőből. 

- Biztosan csak képzelődöm… - nyugtatta magát félhangosan, majd lázasan elkezdte kicsomagolni a dobozok tartalmát. Ezelőtt évekig albérletben éltek a férjével, Gáborral, így mikor elhunyt az idős asszony, úgy döntöttek, átköltöznek a megörökölt házba. Házasságuk látszólag jól működött, a felszín alatt azonban már a teljes elhidegülés tünetei jelentkeztek. Nem volt igényük egymás társaságára, Gábor a munkába menekült, Anna pedig titkos életet folytatott. Szeretője volt már legalább fél éve, akihez kitalált indokokkal járt el hetente egy-két napot. Nem furdalta a lelkiismerete. Mindketten egymást okolták kapcsolatuk válságáért, tenni azonban egyikük sem volt hajlandó a megmentéséért.

A nő az egész napot pakolással, takarítással töltötte, estére elfáradt. Mire férje hazaért, ő már megvacsorázott és lezuhanyzott, és az ágyban várta, hogy meglepje az álom. Párja ingerülten csörömpölt a konyhában, mosogatott. Elment ő is letusolni, aztán befeküdt mellé. 

- Jó éjt. -dörmögte hallhatóan dühösen.

- Neked is jó éjt. - válaszolta a nő olyan unottan, amennyire csak lehetett. Érzékeltetni akarta Gáborral, hogy nem érdekli, miért ideges. 

Anna nem akarta érezni a közelségét. Becsapta magát minden egyes nap, amit vele töltött, hiszen már régen nem szerette a férfit. Remélte, hogy hamar elalszik, és nem akar beszélgetni, vagy esetleg másképp közeledni. Viszolygott tőle, de a vagyon még összetartotta őket. Most is csak azért nem fontolgatta a válást, mert akkor a kis házon is osztozniuk kellene, hiszen ez már házasságon belül szerzett vagyon. A másik dolog, ami visszatartotta, az a nagymamája volt. Ő úgy vélte, ,,a házasság szent kötelék”, és ,,az asszony szoknyája  mindent eltakar”. Mindenesetre már nem bánta. Neki Jó volt neki így, Gábor sokáig dolgozott, ő pedig munka után elmehetett Andráshoz. Azt, hogy férje pontosan mit érzett, nem tudta, hiszen alig beszéltek, s ha mégis egymáshoz szóltak, akkor is csak a napi dolgok kerültek terítékre. Nem tudta pontosan mikor és hogyan, de elmúlt a lobogó láng, és a parázs is kihunyt lassanként. Nem szeretett ő már senkit. Szeretőjével is csak játszadozott, kacérkodott, s lopott óráikban is csupán az érdekelte, hogy ő jól érezze magát.

Hallotta, ahogy Gábor ütemesen szuszogni kezd, majd átcsap horkolásba. Nem volt álmos. Kavarogtak fejében a gondolatok. Halkan felkelt, majd a mobiljáért nyúlt, és a fürdőszobába lopakodott telefonálni. Andrást hívta, hogy jöjjön érte, és menjenek el valahová. Csendben visszaosont a hálóba, ruhát keresett, öltözködött, majd a fürdőszobába ment, hogy kisminkelje magát. Fésülködött, mikor megjelent neki ismét nagymamája a tükörben. Szigorú tekintettel nézett rá, és most nem tűnt el.

- Szóval csalod a férjed?! Nem szégyelled magad? Te érzéketlen, erkölcstelen, romlott nőszemély!  – rivallt rá számonkérő hangon az idős asszony, szemei szinte villámokat szórtak.

Anna levegő után kapkodott, a szín kiszaladt belőle, szédült, az ajtófélfába kapaszkodva tántorgott kifelé onnan. Menekült volna a férjéhez, de elesett, és fejét beverte az asztal sarkába. Riadtan kapott az arcához, keze is csupa vér volt. Olyan volt, mintha szeméből folyna könny helyett. Elájult, és nem is ébredt fel többé. Áldozata lett saját, elnyomott lelkiismeretének.

Gábor egy hét múlva rejtélyes módon követte feleségét a sírba. A temetésén egy ismeretlen nő is ott volt, akit azelőtt senki sem látott. Az édesanyján kívül ő volt az egyetlen, aki sírt.

Megtisztulás

Péter ment elől, mikor kiértek az udvarra. Langyos tavaszi napfény simított végig arcán, mintha üdvözölni akarná új életében. Bizonytalanul lépdelt a magas, szürke kapu felé. A portás biccentett, megnyomta a gombot, mire a kijárat szép lassan nyílni kezdett. Megfordult, hogy barátja szemébe nézhessen. Egyszerre nyújtották kezeiket kézfogásra, majd megölelték egymást.

-  Ígérd meg, hogy nem jössz vissza. – szólt Ádám komoly hangon. Péter tudta, hogy nehéz lesz most tartania szavát, de meg kell tennie, méghozzá a saját érdekében.

-  Nem fogok. Ígérem. Szia.

-  Szia. - Ádám mély levegőt vett – Majd kint találkozunk!

-  Igen, kint. Szia. – Péter barátjára mosolygott, aztán megfordult, és elindult.

Hallotta, ahogy a súlyos fémajtó becsukódik mögötte. Nem akart megfordulni, fájt volna neki Ádám szomorú mosolya, hiszen neki még négy hónap hátravolt a terápiából.  Szerette volna elfelejteni az elmúlt egy évet, amit a rehabon töltött. Rettenetes, pokoli lecke volt. Ő le akart szokni a drogról, de a szervezete rosszul viselte az anyag hiányát. Éjszakánként le kellett őt kötözni, őrjöngött, teste verejtékben fürdött, csupán homályos emlékképei voltak, szinte egy másik világban élt azokon a borzalmas nappalokon és éjszakákon. Aztán egyszer csak kitisztult. Most először villant fel előtte a kérdés: Mihez kezdjen most?

Újra szabad, de sosem lesz teljesen az. Egy része örökre a kábítószer rabja marad.  Megszokta az intézet által kialakított napi rutint, a csoportos foglalkozásokat, a közös zenélést, a kézműves programokat, az esti beszélgetéseket. Persze vágyott rá, hogy kint lehessen, hogy ő határozzon saját sorsa felől, most mégis idegennek érezte magát a nagyvilágban. Elindult egyenesen. Még emlékezett rá, hol van a buszmegálló. Míg bent volt, ezerszer elképzelte, milyen lesz majd felszállni a buszra, mely elviszi innen messze, nagyon messze.

Ütemesen lépdelt, érezte, ahogy a tüdeje megtelik levegővel, és most vette csupán észre, milyen gyönyörű tavasz van. Május volt már, a fák üde, zöld levelekkel köszöntötték őt, a madarak boldogan csiviteltek, szálldostak a feje felett. Néhány perc múlva a megállóba érkezett. Kapott pénzt buszjegyre a ,,nagyfőnöktől”, viccesen csak így hívták Annát, aki amúgy egy alacsony, mindig mosolygós, kedves lány volt. Csillogó barna szemei, és hosszú, gesztenyeszínű haja volt. Úgy nevetett, akár egy tündér. Kedvelte őt. Talán csak azért, mert ő volt először kedves hozzá bent. Furcsa volt, hogy most rá gondolt. Mintha már most hiányozna neki.

A busz rövidesen megjelent a kanyarban, közeledett, beállt a megállóba, és kinyitotta az ajtót. Csak ő állt a megállóban. Fellépett a lépcsőkön, majd a sofőrre nézett, és így szólt:

- Jó napot! Egy felnőtt jegyet szeretnék.

- Meddig?

- Hát… nem is tudom. Én…- Itt elhallgatott. Megfordult vele a világ. Hiszen hová is mehetne? Gyorsan megfordult, leszállt a buszról, és szaladni kezdett a rét felé. A buszvezető nem értette a helyzetet, egy pillanatig bámult Péter után, majd becsukat az ajtót, és elhajtott.

A fiú pedig teljes erejéből futott, szaladt, érezte, ahogy az adrenalin elönti, és testét átjárja a forróság. A torkában érezte a szívét, a lábát mintha ezer tű szúrta volna egyszerre, de nem érdekelte, csak rohant, ahogy bírt. Percek múlva lerogyott a fűbe, és zokogásban tört ki.

Őt senki sem várja haza. Egyáltalán mi is az a haza, és hol van? Még fülében csengtek anyja mondatai, amivel kitette a szűrét, és megtiltotta, hogy valaha is hazatérjen. Maga előtt látta húga rémült arcát, amikor felpofozta, amiért az nem akarta kitakarítani az ő szobáját. Emlékezett, amikor megfenyegette az anyját, hogy megöli, mert az nem engedte, hogy ingyen éljen otthon, mit sem csinálva egész nap. Eszébe jutott a rengeteg ellopott pénz, amit a saját családjától vett el, hogy drogra költhesse. Szégyellte magát. Évek óta először szólalt meg ennyire hangosan a lelkiismerete. Csak ült a földön, és sírt. Érezte, ahogy torkában egyre csak nő a gombóc. Elővette a telefonját, és tárcsázott. Meglepetésére a szám kicsörgött. A telefonba egy jól ismert női hang szólt bele: - Igen, tessék?

Péter pedig elfúló hangon csak ennyit mondott: - Bocsáss meg, Anya! – Ezzel letette.

Elmerült a könnyei alkotta patakban, és évek óta először, végre tisztának érezte magát.

Gyűlöllek?!

Hát ilyen gonosz lennék,

hogy gyűlölni is tudok?

Dühöm elől belső

szobácskámba futok,

s a párnámba visítok,

hogy senki se hallja,

az én haragomnak is

van időnként hangja.

Meddig rugdalsz még,

hát nem érted, hogy fáj már?

Miért kell taposnod

zsenge lelkem álmán?

Csak te lehetsz a fontos,

semmi más nem lényeg,

de kimondom, hogy neked

már rég férges a lényed!

S mégis meg kell tennem,

hogy megbocsátok Neked,

mert ugyanolyan, mint te

én sohasem leszek!

S ha jobb akarok lenni,

nem is gyűlölhetlek,

de bensőmben téged

végleg eltemetlek.

2012. május 7.

Nem szívvel, virággal

 

Köszönöm, hogy világra hoztál,
Köszönöm, hogy megtanítottál

Beszélni, járni, enni,

Másokhoz kedvesnek lenni.

Köszönöm, hogy mellém álltál,

Hogy meleg étellel vártál,

Hogy arcomra mosolyt csaltál,

S hogy annyi szeretetet adtál.

Köszöntelek drága Anyám,

S bár kezemben nincsen virág,

Ajándékom szívem lehet;

Köszönöm, hogy itt vagy nekem

2012. május 6.

Néma napok

Csendfüggöny ereszkedett kettőnk közé.

Hallgatásod dacos, vagy fájdalmas talán,

S tekintetedben is halk eső kopog,

Nem bánat ez, csak némi magány,

Mit őrizgetünk hétköznapokon,

Újdonság, ha itthon vagy velem,

S ilyenkor nem tudok mit kezdeni,

Sem az idővel, sem pedig veled.

Elsodor minket a pénzkeresés,

a munkahely lesz majd az új otthon,

s félúton elmegyünk egymás mellett,

s csak súrlódunk néha egy ponton.

Félek, hogy egyszer majd nem érzed,

Mi az, mi nyomja a lelkem,

Hogy egyedül cipeled te is

Sorsodnál súlyosabb terhed,

S már nem lelünk közös hangot,

Mert a tévé beszél helyettünk,

S elfelejtjük a régi érzést:

Hogy egykor igazán szerettünk.

2011. ősz

Rég voltam itt, de zajlik az élet...

Bizony, és emiatt elnézést kérek. Kisebb fajta ,,szünetet" tartottam, egy érzelmileg nagyon megterhelő időszakon vagyok túl, édesapámmal vannak nagyon komoly konfliktusaim. Születtek erről is versek, de inkább megtartanám őket magamnak...
Viszont 2. helyezést értem el az ,, Így írunk mi!" verspályázaton a középiskolás-szakiskolás kategóriában Ócska ruhadarab című versemmel. Teljesen váratlanul ért, mikor bejelentették, hogy én is szerepelek a legjobb három között! Különdíjat kaptam továbbá Szigethalom Polgármesterétől, Fáki Lászlótól a város nevében. Nagyon jó érzés, köszönöm mindenkinek a bizalmat, a támogatást... :)