Elhunyt egy kis bácsi, idős volt szegény,
elfogyott számára az éltető remény,
s most halotti torra gyűltek mind a népek,
a kis vályog házba éppen csak befértek.
Jött ezernyi rokon, nagy sírást mímlve,
a mély gyászt azonban mindegyik színlelte.
Csupán az asszony ült némán a széken,
férjének szürke, ráncos arcát nézte.
Vállára tették az emberek kezüket,
álnok sajnálattal csóválták fejüket,
mintha átéreznék, mit érez a néne,
majd asztalhoz ültek, mert bizony enni kéne.
Elment a sok vendég, tele lett a hasuk,
nem volt semmi fontos, csakis saját maguk,
végül elbúcsúztak, s távoztak végre,
elmentek borozni a kocsma kertjébe.
Csend lett akkor a régi fehér házban,
a néni ott ült didergő magányban,
s férjére borulva forró könnye fakadt,
egy üvöltés lelke mélyéről kiszakadt.
Részvét osont a fekete szobába,
befeküdt a halott még langyos ágyába,
bebújt az asszony gyászkendője alá,
s magával hozta a megváltó halált.
