Hegyomlás

Mint aki hegyomlás alatt rekedt,
s napok óta üvölt hiába,
s összezúzott testtel, véresen
mereng a magányba...
Úgy fekszem én is az ágyban.
Nem jön a segítség, érzem,
lassan elszáll erőm, s feladom.
Ide nem ér el a napnak fénye,
hiába vágyom és akarom...
Van nálam erősebb hatalom.
Lassan kiszárad bennem az élet,
nem folyik itt víz, nincsen bennem béke.
Csak egy élhetőbb világra vágytam,
s tessék, ez lett a vége...
De lelkem megpihen végre.
Annyiszor fájt már a szívem,
ezerszer el lett taposva.
A halál talán enyhülést hoz,
de bántóim nézzenek magukba...
Talán ebből majd tanulnak.
S most, hogy vége a létnek,
elmondom: nem bánok semmit.
Szeretni akartam másokat,
más bűnöm nincs, csak ennyi...

Ideje a fény felé menni...

2010.03.07.

Ítélet

Üveges szemekkel állok,
nem számíthatok senkire.
A család intézményét
dózerral bontják.
Mégis mit hittem?
Hogy a szerelem lesz,
mi segítő kezet
nyújt a fuldoklónak?
Érdek, meg flancos erkölcs,
te gép vagy, jól tudod,
nincs érzelem,
sem kísértés, sem álmok.
És ha elbuksz,
lesújt rád a bíró
kalapácsával, és apró
hangyaként pusztulsz el.
Vagy a képedbe fröcsög
a gúnyolódók nyála,
és ólom-süketté
tesz a világ.
Álszent húsevő gazok,
teszitek a szépet,
míg cafatokra tépitek
az esendő áldozatokat.
Bánom is én...
Se jobb, se rosszabb
nem vagyok nálatok...
Csak hagyjatok elmenni!

2010.03.02.

Oltalom

Ha elmerül a nap
a távol tengerében,
és varjak kárognak
fenn a messzeségben,
és szél zörgeti zajjal
az ablakokat...
Ne félj, csak fogd a kezem.
Ha jégvihar tombol
és sötétek a felhők
és óriási rémmé
növekszik az erdő,
és árnyékokat kerget
a gyertyaláng a falon...
Ne félj, csak fogd a kezem.
Ha érzed, hogy rettegsz,
és sírva menekülnél,
és pokróc alá bújva
a sarokban ülnél,
szaladj akkor hozzám,
én megóvlak Téged,
amíg fogod kezem,
semmi baj nem érhet.

2010.02.24.

Teljesség

Eső áztatta a földet,
mint könnyek az arcom.
Én nem karddal és erővel,
de szívvel vívom harcom.
Harcolok, hogy más legyen
e zord, idegen világ,
s ne eméssze lelkemet
hamuszürke magány.
Mert szeretetre vágyom én,
fényre, kékre, hangra,
hogy tudjam, mi a kedvesség,
s legyen bennem magja.
Jöjjön el a Kánaán,
mit Petőfi látott,
töltsék be a világot
pillangók és álmok.
Legyen végre nyugalom,
öröm, áldás, béke,
s boldogságban legyen majd
a világnak vége.

2009.12.08.

Búvóhely

Mennyire gyarló az ember...
másokon taposva lép,
míg el nem ér egy általa
kitűzött alantas célt.

Jobbat reméltem ennél...
hittem, hogy lesz majd jobb,
de felnőve elvész a remény,
s rajtam csattan a bot.

Álmokat szőttem... de minek?
Átok ma érzőnek lenni...
az ember legyen kőkemény!
Másképp nem lehet tenni.

Az egyetlen, ami vigasz,
hogy van egy hely mélyen bennem,
ahol az vagyok, aki vagyok,
és senki sem ítél el engem.

2009.12.03.

Én-darabka

Még őrzök egy szelet gyermek-lelket,
s néha titkon előveszem.
Előveszem, nézegetem, és egy percre elhelyezem
-magamban.:
Akkor ismét gyermek leszek,
fehér színű kis virág,
víznek tükrén megcsillanó
aranyhajú fénysugár.
Cukrot eszem, cserfes vagyok,
királylánynak öltözöm,
úgy sminkelek, mint a nagyok,
s mesevárba költözöm.
Felülök a fatetőre,
jóízűen kacagok,
összegyűjtök mindenféle
kincsnek látszó kacatot.
Homokozom, énekelek,
sikongatva pancsolok,
tágas mezőn szaladgálva
buborékot fújhatok.
PUKK!
A buborék pukkan, s én felébredek,
fél-felnőtt létem visszatér;
Helyére teszem a gyermek-lelket,
remélem, holnap itt lesz még.

2009.11.25.