- Tudja, kérem, az egész egy
adminisztrációs hiba volt. De erről én mit sem tehetek, én voltam a szenvedő
alany, na meg a kedves családom. S ha már ilyen kedvesen megkért, elmesélem
magának, hogy is történt pontosan. Huszonnyolcadikán, múlthét kedden kezdődött
az én kálváriám. Azelőtti nap függönyt mostam, hogy ismét szép tiszta legyen. A
párom dolgozott, s gondoltam, meglepem, visszateszem őket az ablakra egyedül.
Hát… ha tudtam volna, mekkora bajt keverek, esküszöm, megvártam volna, míg
hazaér! Tehát felmásztam a létrára, kezemben a hosszú, friss illatú függönnyel,
és nekiálltam felaggatni. Aki már csinált ilyet, az tudja, hogy nem egy könnyű
művelet. Sajnos lenéztem, elveszítettem az egyensúlyom, és egy hatalmas
puffanással a földre zuhantam. Egy pillanatig fájt a fejem, és mikor
odanyúltam, és láttam, hogy vérzik, elájultam. Helyesbítek, meghaltam. Erre
abból jöttem rá, hogy láttam magam kívülről, valamint csörgött a telefonom, de
nem tudtam megfogni. A párom hazaérve teljesen kikelt magából, sírt,
szólongatott, hiába mondtam neki, hogy ott vagyok, nem hallott.
- A doktor megállapította a
halálom beálltának körülbelüli időpontját, (jelzem, hogy tévedett nyolc
percet!) kifejezte részvétét, majd távozott. Ezután egy kocsiba raktak, és
elvittek a hűtőházba. Jó kék volt a szám, biztosan nagyon hideg volt ott.
Persze, kezdtem felfogni, mi is történt. Mire hazaértem, már édesanyám is ott
volt, együtt sírtak. Vigasztaltam őket, hogy:
-,,Na, azért nem kell mindent halálosan komolyan venni!” – de
ők rám se hederítettek. Na jól van, ha már így alakult, nincs mese, el kell
fogadni a helyzetet. Odaültem közéjük, megöleltem őket, adtam egy-egy puszit az
arcukra, elmondtam nekik, hogy szeretem őket, és hiányozni fognak. Kicsit
sírtam is, de erőt gyűjtöttem. Ezután kimentem az utcára, és vártam. Hát
valaminek csak kell történnie, nem?! Ténferegtem, hátha megnyílik az ég, vagy a
föld alattam, mégsem történt semmi.
- ,,Nem értem, - gondoltam - a filmekben ennél sokkal
egyszerűbbnek tűnik a helyzet. Gondoltam, elindulok valamerre, aztán hátha
megtörténik valamelyik, vagy hátha találkozom egy másik szellemmel, hátha ő
tudja, mi is a teendőm.
Ahogy a parkban sétáltam, megállt
mellettem egy biciklis. Fura alaknak tűnt, illetve az is volt, hiszen én még
nem láttam gyíkot biciklizni. Rám nézett, és megkérdezte:
- Ön Adalmayer Dóra?
- Én lennék, illetve mégsem, mert
én Adelmayer Dóra vagyok.
- Mit érdekelnek engem az ilyen
ostoba papírformák?! – rivallt rám – Írja alá, aztán ennyi, mennék már
uzsonnázni végre!
Magamban azt gondoltam, ilyen mérges, goromba futárral régen
találkoztam, talán valamelyik pizza rendelésnél. Aláírtam a papírt, majd a
kezembe nyomott egy táviratot, mely így szólt:
,,Nem találtalak a földön fekve, élsz, és virulsz, papíron
pedig halott vagy! Gyere a Halálügyi Hivatalba a Szent László téri templom alá!”
Mihály arkangyal
Kezdett egyre zavarosabbá válni
minden. Nem volt más lehetőségem, mint felkeresni a levélben említett
helyet. Buszra szálltam, és elmentem a
templomhoz. Nem volt ott senki, viszont a bejárat előtt egy lépcsősor vezetett
lefelé. Bentről kiabálást hallottam:
- Megkeseríti az életem ez a
nyavalyás Éden Mista! Megint lefagyott! Miért ezt használjuk? Nem hiszem, hogy
az informatikus, akit tegnap áramütés ért nem tudott volna egy másik operációs
rendszert kifejleszteni nekünk!
- Ne
morogj, csináld! – mordult rá valaki – Így is csúszásban vagyunk, és az is
lehet, hogy hibáztunk!
Mikor meghallották a lépteimet, abbahagyták a beszélgetést.
Köszöntem nekik, illedelmesen bemutatkoztam, majd elmondtam, hogy az üzenet
miatt jöttem, és hogy nagyjából öt-hat órája nem vagyok az élők sorában. Néztek
rám, mint borjú az újkapura, majd összedugták a fejüket, és sutyorogni kezdtek,
nehogy meghalljak valamit. Mikor ismét rám néztek, szemükben ijedtséget láttam.
- Szeretnénk
egyeztetni az adatait a nyilvántartásunkban szereplő adatokkal. Kezdhetjük?
-
Természetesen.
-
Ön Adalmayer Dóra, született 1957. március 24.-én? – megdöbbentem a kérdésen,
majd hangos nevetésben törtem ki.
-
Először is, nem Adalmayer, hanem Adelmayer, másodszor is, Ön szerint ötvennégy
éves vagyok? Elárulom, mert még nem szégyellem, hogy húsz éves múltam
decemberben. Itt valami tévedés történt.
-
Egy pillanat türelmet kérek. – azzal megint a társához fordult, aki a géphez
lépett, és bekapcsolt rajta valamit. A szerkezet töltött, majd így szólt:
,,Kígyó vírus,
kígyó vírus! Megfertőződött fájlok száma egy. Kérem, ellenőrizze a hibás fájlt,
a vírust kiirtására pedig használja a Kerub Antivírus programot!”
-
Azt hiszem, az Ön aktája sérült meg, hölgyem – fordult felém az egyik alak –
elnézését kérjük a hiba miatt, máris hívjuk a mennyet, és azonnal helyre hozzuk
a problémát.
Hátra vonultak egy
másik helyiségbe, és pedig kétségek közt vártam, mi fog most történni.
Rövidesen visszatértek. Arcuk piros volt, látszott, hogy kellemetlenül érzik
magukat, biztosan jókora fejmosást kaptak a ,,Nagyfőnöktől”.
- Adelmayer Dóra, Ön hivatalosan is él.
Elnézést a félreértésért, mindent jóváteszünk. Az időt visszapörgetjük arra a
pillanatra, mikor Ön leesett a létráról. De most nem fog meghalni, csak beüti a
fejét egy kicsit, és elájul. A párja megtalálja, felébreszti, és kórházba viszi
majd. De hamar felgyógyul, ne aggódjon. Még egyszer elnézését kérjük. A lehető
legtávolabbi viszontlátásra!
-
Pontosan így is történt. Bekerültem ide, és lábadoztam. Ön pedig nem akar engem
hazaengedni! Egyébként is! Szedjék már le rólam ezt a kényszerzubbonyt! Nem
vagyok én őrült! Nem hiszi?! Elmeséljem, milyen volt Nakonxipán? Gulácsyval ott
sétáltunk a piacon, és mindketten hangosan köszöntünk a grófnak! Különben is,
haza kell mennem, hát ki rakja fel a függönyt?!
