Megtisztulás

Péter ment elől, mikor kiértek az udvarra. Langyos tavaszi napfény simított végig arcán, mintha üdvözölni akarná új életében. Bizonytalanul lépdelt a magas, szürke kapu felé. A portás biccentett, megnyomta a gombot, mire a kijárat szép lassan nyílni kezdett. Megfordult, hogy barátja szemébe nézhessen. Egyszerre nyújtották kezeiket kézfogásra, majd megölelték egymást.

-  Ígérd meg, hogy nem jössz vissza. – szólt Ádám komoly hangon. Péter tudta, hogy nehéz lesz most tartania szavát, de meg kell tennie, méghozzá a saját érdekében.

-  Nem fogok. Ígérem. Szia.

-  Szia. - Ádám mély levegőt vett – Majd kint találkozunk!

-  Igen, kint. Szia. – Péter barátjára mosolygott, aztán megfordult, és elindult.

Hallotta, ahogy a súlyos fémajtó becsukódik mögötte. Nem akart megfordulni, fájt volna neki Ádám szomorú mosolya, hiszen neki még négy hónap hátravolt a terápiából.  Szerette volna elfelejteni az elmúlt egy évet, amit a rehabon töltött. Rettenetes, pokoli lecke volt. Ő le akart szokni a drogról, de a szervezete rosszul viselte az anyag hiányát. Éjszakánként le kellett őt kötözni, őrjöngött, teste verejtékben fürdött, csupán homályos emlékképei voltak, szinte egy másik világban élt azokon a borzalmas nappalokon és éjszakákon. Aztán egyszer csak kitisztult. Most először villant fel előtte a kérdés: Mihez kezdjen most?

Újra szabad, de sosem lesz teljesen az. Egy része örökre a kábítószer rabja marad.  Megszokta az intézet által kialakított napi rutint, a csoportos foglalkozásokat, a közös zenélést, a kézműves programokat, az esti beszélgetéseket. Persze vágyott rá, hogy kint lehessen, hogy ő határozzon saját sorsa felől, most mégis idegennek érezte magát a nagyvilágban. Elindult egyenesen. Még emlékezett rá, hol van a buszmegálló. Míg bent volt, ezerszer elképzelte, milyen lesz majd felszállni a buszra, mely elviszi innen messze, nagyon messze.

Ütemesen lépdelt, érezte, ahogy a tüdeje megtelik levegővel, és most vette csupán észre, milyen gyönyörű tavasz van. Május volt már, a fák üde, zöld levelekkel köszöntötték őt, a madarak boldogan csiviteltek, szálldostak a feje felett. Néhány perc múlva a megállóba érkezett. Kapott pénzt buszjegyre a ,,nagyfőnöktől”, viccesen csak így hívták Annát, aki amúgy egy alacsony, mindig mosolygós, kedves lány volt. Csillogó barna szemei, és hosszú, gesztenyeszínű haja volt. Úgy nevetett, akár egy tündér. Kedvelte őt. Talán csak azért, mert ő volt először kedves hozzá bent. Furcsa volt, hogy most rá gondolt. Mintha már most hiányozna neki.

A busz rövidesen megjelent a kanyarban, közeledett, beállt a megállóba, és kinyitotta az ajtót. Csak ő állt a megállóban. Fellépett a lépcsőkön, majd a sofőrre nézett, és így szólt:

- Jó napot! Egy felnőtt jegyet szeretnék.

- Meddig?

- Hát… nem is tudom. Én…- Itt elhallgatott. Megfordult vele a világ. Hiszen hová is mehetne? Gyorsan megfordult, leszállt a buszról, és szaladni kezdett a rét felé. A buszvezető nem értette a helyzetet, egy pillanatig bámult Péter után, majd becsukat az ajtót, és elhajtott.

A fiú pedig teljes erejéből futott, szaladt, érezte, ahogy az adrenalin elönti, és testét átjárja a forróság. A torkában érezte a szívét, a lábát mintha ezer tű szúrta volna egyszerre, de nem érdekelte, csak rohant, ahogy bírt. Percek múlva lerogyott a fűbe, és zokogásban tört ki.

Őt senki sem várja haza. Egyáltalán mi is az a haza, és hol van? Még fülében csengtek anyja mondatai, amivel kitette a szűrét, és megtiltotta, hogy valaha is hazatérjen. Maga előtt látta húga rémült arcát, amikor felpofozta, amiért az nem akarta kitakarítani az ő szobáját. Emlékezett, amikor megfenyegette az anyját, hogy megöli, mert az nem engedte, hogy ingyen éljen otthon, mit sem csinálva egész nap. Eszébe jutott a rengeteg ellopott pénz, amit a saját családjától vett el, hogy drogra költhesse. Szégyellte magát. Évek óta először szólalt meg ennyire hangosan a lelkiismerete. Csak ült a földön, és sírt. Érezte, ahogy torkában egyre csak nő a gombóc. Elővette a telefonját, és tárcsázott. Meglepetésére a szám kicsörgött. A telefonba egy jól ismert női hang szólt bele: - Igen, tessék?

Péter pedig elfúló hangon csak ennyit mondott: - Bocsáss meg, Anya! – Ezzel letette.

Elmerült a könnyei alkotta patakban, és évek óta először, végre tisztának érezte magát.