Vasmacska-fáradtan zuhant rám az este,
összenyom ólomszürke, elernyedt teste.
Narancs lámpák fényét néha percekig nézem,
a sorsomat megírták odafenn, az égben.
Ámde mégis kétely ül gondolatom szélén,
hogy elérem-e célomat az életem végén,
s mosoly lesz-e arcomon, vagy csak könnyek várnak?
Eszébe jutok-e majd néhány jó barátnak?
Butus verseimet olvassa-e valaki?
S vajon egyáltalán ért-e mind valamit?
Vagy csak ezernyi lapot pazaroltam vele,
hogy füzetemet rímeimmel írtam tele?
Kérdőjelek visznek a hátukon előre,
így kapok majd lassan, de biztosan erőre,
s elhiszem majd egyszer, fontos, amit teszek,
mert alázatos szívvel én is naggyá leszek.
