Telített fejjel

Egybefolynak mind a napok,

szinte már levegőt sem kapok,

folyton csak menni és tenni kell.

egyszer jobb lesz: De mennyivel?

Tankönyvek kiabálnak nekem,

gyere, ülj, és tanulj velem!

Odakint évszakok múlnak,

süt a nap, viharok dúlnak.

Leckét kell írni, és tételeket,

bemagolni a képleteket,

míg a gyermek nővé serdül,

s egy férfivel táncra perdül.

Örökké vetni, öntözni kell,

hasznodból más háza épül fel.

Eltűnnek mind a pillanatok,

én végre élni, élni akarok!

Vándorút

Magányosan járom az erdőt,

csillagok számlálják léptem,

nem dőlök bokrok tövébe,

távol a cél még, érzem.

Útitársamnak szegődik a hold,

ellepik olykor a felhők,

fényessé válik az éjjeli ég,

ha elűzi őket a szellő.

Sajognak lábaim, minden csontom,

mégis mennem kell tovább,

nem nyughatom, míg szívem

boldog otthont nem talál.

Búcsú egy emlékképtől

Egyszer majd nem írsz többé levelet,

lassanként elfeleded nevemet,

s csak egy fénykép leszek fiókod mélyén,

mosolygok halvány, sárga emlékképként.

Egyszer majd elfeleded, ki voltál,

nem érdekel, mennyi mindent akartál,

s múltadat egy nagy gombóccá gyúrva,

azzal együtt ugrasz be a kútba.

Elázik a papír, a fénykép szét is mállik,

lelkem égbe szállva csillagporrá válik,

s fentről szemlélem majd őszes hajadat,

velem együtt elvesztetted régi önmagad.

Egy nehéz nap után

Vasmacska-fáradtan zuhant rám az este,

összenyom ólomszürke, elernyedt teste.

Narancs lámpák fényét néha percekig nézem,

a sorsomat megírták odafenn, az égben.

Ámde mégis kétely ül gondolatom szélén,

hogy elérem-e célomat az életem végén,

s mosoly lesz-e arcomon, vagy csak könnyek várnak?

Eszébe jutok-e majd néhány jó barátnak?

Butus verseimet olvassa-e valaki?

S vajon egyáltalán ért-e mind valamit?

Vagy csak ezernyi lapot pazaroltam vele,

hogy füzetemet rímeimmel írtam tele?

Kérdőjelek visznek a hátukon előre,

így kapok majd lassan, de biztosan erőre,

s elhiszem majd egyszer, fontos, amit teszek,

mert alázatos szívvel én is naggyá leszek.

Hangolj rám!

Közeledben megszűnik számomra a világ,

elhalkul a folytonos, monoton kattogás,

és szíved dobbanására hangolom magam.

Csak a lelkem beszél, vajon hallod szavam?

Lepréselt virágként, sárga lapok között,

szemem folyton betűkbe ütközött,

csak ők érthetik meg árnyaim zenéjét,

csak ők írhatják meg életem regényét.

Fahéj illat ölel, itt vagy még velem?

Miért játszik velem csalfa képzeletem?

Becsapott a vágyam, hiszen távol jársz,

kérlek, hangolj másra, és szólj, ha rám találsz!

Falusi gyász

Elhunyt egy kis bácsi, idős volt szegény,

elfogyott számára az éltető remény,

s most halotti torra gyűltek mind a népek,

a kis vályog házba éppen csak befértek.

Jött ezernyi rokon, nagy sírást mímlve,

a mély gyászt azonban mindegyik színlelte.

Csupán az asszony ült némán a széken,

férjének szürke, ráncos arcát nézte.

Vállára tették az emberek kezüket,

álnok sajnálattal csóválták fejüket,

mintha átéreznék, mit érez a néne,

majd asztalhoz ültek, mert bizony enni kéne.

Elment a sok vendég, tele lett a hasuk,

nem volt semmi fontos, csakis saját maguk,

végül elbúcsúztak, s távoztak végre,

elmentek borozni a kocsma kertjébe.

Csend lett akkor a régi fehér házban,

a néni ott ült didergő magányban,

s férjére borulva forró könnye fakadt,

egy üvöltés lelke mélyéről kiszakadt.

Részvét osont a fekete szobába,

befeküdt a halott még langyos ágyába,

bebújt az asszony gyászkendője alá,

s magával hozta a megváltó halált.

Lélekszó

Koppan egy csend-csepp lelkem alján,

visszhangját nyögik az üres falak,

gondolat-örvény húz le a mélybe,

hideg kérdésekkel csapkodom magam.

Hát nem jön az eső, mi elmos mindent?

Hol maradnak már a szélviharok?

Érzelmekkel megvert gyarló, gyenge lélek,

s még fájdalommal telve is élni akarok!

Tetteimért egyedül magam felelek,

de nem neked, csupán az Istenemnek,

s bár hagyja, hogy olykor szenvedjek kicsit,

csakis Ő az, aki ismer engem.