Némasági fogadalom

Felesküdtem a csendre.
Már nem ordítok, ha fáj.
Hátán hordja bánatom
az egész nagyvilág.

Fenyvesek, barlangok, hegyek,
csak ők értik meg lelkem.
Néha fel-felszisszenek,
de csendben kell lennem.

Mit ér a szó, ha elszáll?
Könnyem is elfogyott rég...
Sziklafalam mögül súgom:
elég... elég...!

Virágdal

Megsimogatlak, hogyha akarod,

Hosszú tél után leszek a tavaszod,

Gyomnak gondolt ibolya-szerelem

Virul majd rajtad, virul a szíveden,

Hálóból font illékony gondolat,

Megszépíti eltitkolt álmodat,

Bújj most hozzám, félned nincs mitől,

Otthonod ott vár, fenn a hegytetőn.

Napsimította madarak dalai,

Árvácskáknak elsúgott szavai,

Párnát adnak, fejednek pihenést,

Ébredéskor fodrozó nevetést.

Boldog lehetsz, könnyeid száradnak,

Gondolataid egekben szállhatnak,

Van, aki szeret, én kedves Violám,

Virulj csak, virulj csak május idusán.

Gyilkos lelkiismeret

Anna álmosan nyitotta ki szemeit, ahogy a nap beragyogta a fehérre meszelt kis szobát. Első éjszakáját töltötte itt, körülötte kibontatlan dobozok álltak egymás tetején, mozdulni is alig lehetett. Érezni lehetett még azt a jellegzetes szagot, amit az idősek otthonában tapasztal az ember. Alig egy hónapja, hogy nagymamája hosszú szenvedés után örök álomba szenderült.  Lassan ült fel az ágyon, nyújtózott egyet, majd felállt. A fürdőszobába ment, megmosakodott, megfésülködött, fogat mosott, majd szemügyre vette magát a tükörben. Hirtelen hátrahőkölt, hiszen mintha egy pillanatra nagymamája arca nézett volna vissza rá. Szíve hevesen kalapált, gyorsan megengedte a hideg vizet, lelocsolta vele arcát, majd kirohant a fürdőből. 

- Biztosan csak képzelődöm… - nyugtatta magát félhangosan, majd lázasan elkezdte kicsomagolni a dobozok tartalmát. Ezelőtt évekig albérletben éltek a férjével, Gáborral, így mikor elhunyt az idős asszony, úgy döntöttek, átköltöznek a megörökölt házba. Házasságuk látszólag jól működött, a felszín alatt azonban már a teljes elhidegülés tünetei jelentkeztek. Nem volt igényük egymás társaságára, Gábor a munkába menekült, Anna pedig titkos életet folytatott. Szeretője volt már legalább fél éve, akihez kitalált indokokkal járt el hetente egy-két napot. Nem furdalta a lelkiismerete. Mindketten egymást okolták kapcsolatuk válságáért, tenni azonban egyikük sem volt hajlandó a megmentéséért.

A nő az egész napot pakolással, takarítással töltötte, estére elfáradt. Mire férje hazaért, ő már megvacsorázott és lezuhanyzott, és az ágyban várta, hogy meglepje az álom. Párja ingerülten csörömpölt a konyhában, mosogatott. Elment ő is letusolni, aztán befeküdt mellé. 

- Jó éjt. -dörmögte hallhatóan dühösen.

- Neked is jó éjt. - válaszolta a nő olyan unottan, amennyire csak lehetett. Érzékeltetni akarta Gáborral, hogy nem érdekli, miért ideges. 

Anna nem akarta érezni a közelségét. Becsapta magát minden egyes nap, amit vele töltött, hiszen már régen nem szerette a férfit. Remélte, hogy hamar elalszik, és nem akar beszélgetni, vagy esetleg másképp közeledni. Viszolygott tőle, de a vagyon még összetartotta őket. Most is csak azért nem fontolgatta a válást, mert akkor a kis házon is osztozniuk kellene, hiszen ez már házasságon belül szerzett vagyon. A másik dolog, ami visszatartotta, az a nagymamája volt. Ő úgy vélte, ,,a házasság szent kötelék”, és ,,az asszony szoknyája  mindent eltakar”. Mindenesetre már nem bánta. Neki Jó volt neki így, Gábor sokáig dolgozott, ő pedig munka után elmehetett Andráshoz. Azt, hogy férje pontosan mit érzett, nem tudta, hiszen alig beszéltek, s ha mégis egymáshoz szóltak, akkor is csak a napi dolgok kerültek terítékre. Nem tudta pontosan mikor és hogyan, de elmúlt a lobogó láng, és a parázs is kihunyt lassanként. Nem szeretett ő már senkit. Szeretőjével is csak játszadozott, kacérkodott, s lopott óráikban is csupán az érdekelte, hogy ő jól érezze magát.

Hallotta, ahogy Gábor ütemesen szuszogni kezd, majd átcsap horkolásba. Nem volt álmos. Kavarogtak fejében a gondolatok. Halkan felkelt, majd a mobiljáért nyúlt, és a fürdőszobába lopakodott telefonálni. Andrást hívta, hogy jöjjön érte, és menjenek el valahová. Csendben visszaosont a hálóba, ruhát keresett, öltözködött, majd a fürdőszobába ment, hogy kisminkelje magát. Fésülködött, mikor megjelent neki ismét nagymamája a tükörben. Szigorú tekintettel nézett rá, és most nem tűnt el.

- Szóval csalod a férjed?! Nem szégyelled magad? Te érzéketlen, erkölcstelen, romlott nőszemély!  – rivallt rá számonkérő hangon az idős asszony, szemei szinte villámokat szórtak.

Anna levegő után kapkodott, a szín kiszaladt belőle, szédült, az ajtófélfába kapaszkodva tántorgott kifelé onnan. Menekült volna a férjéhez, de elesett, és fejét beverte az asztal sarkába. Riadtan kapott az arcához, keze is csupa vér volt. Olyan volt, mintha szeméből folyna könny helyett. Elájult, és nem is ébredt fel többé. Áldozata lett saját, elnyomott lelkiismeretének.

Gábor egy hét múlva rejtélyes módon követte feleségét a sírba. A temetésén egy ismeretlen nő is ott volt, akit azelőtt senki sem látott. Az édesanyján kívül ő volt az egyetlen, aki sírt.

Megtisztulás

Péter ment elől, mikor kiértek az udvarra. Langyos tavaszi napfény simított végig arcán, mintha üdvözölni akarná új életében. Bizonytalanul lépdelt a magas, szürke kapu felé. A portás biccentett, megnyomta a gombot, mire a kijárat szép lassan nyílni kezdett. Megfordult, hogy barátja szemébe nézhessen. Egyszerre nyújtották kezeiket kézfogásra, majd megölelték egymást.

-  Ígérd meg, hogy nem jössz vissza. – szólt Ádám komoly hangon. Péter tudta, hogy nehéz lesz most tartania szavát, de meg kell tennie, méghozzá a saját érdekében.

-  Nem fogok. Ígérem. Szia.

-  Szia. - Ádám mély levegőt vett – Majd kint találkozunk!

-  Igen, kint. Szia. – Péter barátjára mosolygott, aztán megfordult, és elindult.

Hallotta, ahogy a súlyos fémajtó becsukódik mögötte. Nem akart megfordulni, fájt volna neki Ádám szomorú mosolya, hiszen neki még négy hónap hátravolt a terápiából.  Szerette volna elfelejteni az elmúlt egy évet, amit a rehabon töltött. Rettenetes, pokoli lecke volt. Ő le akart szokni a drogról, de a szervezete rosszul viselte az anyag hiányát. Éjszakánként le kellett őt kötözni, őrjöngött, teste verejtékben fürdött, csupán homályos emlékképei voltak, szinte egy másik világban élt azokon a borzalmas nappalokon és éjszakákon. Aztán egyszer csak kitisztult. Most először villant fel előtte a kérdés: Mihez kezdjen most?

Újra szabad, de sosem lesz teljesen az. Egy része örökre a kábítószer rabja marad.  Megszokta az intézet által kialakított napi rutint, a csoportos foglalkozásokat, a közös zenélést, a kézműves programokat, az esti beszélgetéseket. Persze vágyott rá, hogy kint lehessen, hogy ő határozzon saját sorsa felől, most mégis idegennek érezte magát a nagyvilágban. Elindult egyenesen. Még emlékezett rá, hol van a buszmegálló. Míg bent volt, ezerszer elképzelte, milyen lesz majd felszállni a buszra, mely elviszi innen messze, nagyon messze.

Ütemesen lépdelt, érezte, ahogy a tüdeje megtelik levegővel, és most vette csupán észre, milyen gyönyörű tavasz van. Május volt már, a fák üde, zöld levelekkel köszöntötték őt, a madarak boldogan csiviteltek, szálldostak a feje felett. Néhány perc múlva a megállóba érkezett. Kapott pénzt buszjegyre a ,,nagyfőnöktől”, viccesen csak így hívták Annát, aki amúgy egy alacsony, mindig mosolygós, kedves lány volt. Csillogó barna szemei, és hosszú, gesztenyeszínű haja volt. Úgy nevetett, akár egy tündér. Kedvelte őt. Talán csak azért, mert ő volt először kedves hozzá bent. Furcsa volt, hogy most rá gondolt. Mintha már most hiányozna neki.

A busz rövidesen megjelent a kanyarban, közeledett, beállt a megállóba, és kinyitotta az ajtót. Csak ő állt a megállóban. Fellépett a lépcsőkön, majd a sofőrre nézett, és így szólt:

- Jó napot! Egy felnőtt jegyet szeretnék.

- Meddig?

- Hát… nem is tudom. Én…- Itt elhallgatott. Megfordult vele a világ. Hiszen hová is mehetne? Gyorsan megfordult, leszállt a buszról, és szaladni kezdett a rét felé. A buszvezető nem értette a helyzetet, egy pillanatig bámult Péter után, majd becsukat az ajtót, és elhajtott.

A fiú pedig teljes erejéből futott, szaladt, érezte, ahogy az adrenalin elönti, és testét átjárja a forróság. A torkában érezte a szívét, a lábát mintha ezer tű szúrta volna egyszerre, de nem érdekelte, csak rohant, ahogy bírt. Percek múlva lerogyott a fűbe, és zokogásban tört ki.

Őt senki sem várja haza. Egyáltalán mi is az a haza, és hol van? Még fülében csengtek anyja mondatai, amivel kitette a szűrét, és megtiltotta, hogy valaha is hazatérjen. Maga előtt látta húga rémült arcát, amikor felpofozta, amiért az nem akarta kitakarítani az ő szobáját. Emlékezett, amikor megfenyegette az anyját, hogy megöli, mert az nem engedte, hogy ingyen éljen otthon, mit sem csinálva egész nap. Eszébe jutott a rengeteg ellopott pénz, amit a saját családjától vett el, hogy drogra költhesse. Szégyellte magát. Évek óta először szólalt meg ennyire hangosan a lelkiismerete. Csak ült a földön, és sírt. Érezte, ahogy torkában egyre csak nő a gombóc. Elővette a telefonját, és tárcsázott. Meglepetésére a szám kicsörgött. A telefonba egy jól ismert női hang szólt bele: - Igen, tessék?

Péter pedig elfúló hangon csak ennyit mondott: - Bocsáss meg, Anya! – Ezzel letette.

Elmerült a könnyei alkotta patakban, és évek óta először, végre tisztának érezte magát.

Gyűlöllek?!

Hát ilyen gonosz lennék,

hogy gyűlölni is tudok?

Dühöm elől belső

szobácskámba futok,

s a párnámba visítok,

hogy senki se hallja,

az én haragomnak is

van időnként hangja.

Meddig rugdalsz még,

hát nem érted, hogy fáj már?

Miért kell taposnod

zsenge lelkem álmán?

Csak te lehetsz a fontos,

semmi más nem lényeg,

de kimondom, hogy neked

már rég férges a lényed!

S mégis meg kell tennem,

hogy megbocsátok Neked,

mert ugyanolyan, mint te

én sohasem leszek!

S ha jobb akarok lenni,

nem is gyűlölhetlek,

de bensőmben téged

végleg eltemetlek.

2012. május 7.

Nem szívvel, virággal

 

Köszönöm, hogy világra hoztál,
Köszönöm, hogy megtanítottál

Beszélni, járni, enni,

Másokhoz kedvesnek lenni.

Köszönöm, hogy mellém álltál,

Hogy meleg étellel vártál,

Hogy arcomra mosolyt csaltál,

S hogy annyi szeretetet adtál.

Köszöntelek drága Anyám,

S bár kezemben nincsen virág,

Ajándékom szívem lehet;

Köszönöm, hogy itt vagy nekem

2012. május 6.

Néma napok

Csendfüggöny ereszkedett kettőnk közé.

Hallgatásod dacos, vagy fájdalmas talán,

S tekintetedben is halk eső kopog,

Nem bánat ez, csak némi magány,

Mit őrizgetünk hétköznapokon,

Újdonság, ha itthon vagy velem,

S ilyenkor nem tudok mit kezdeni,

Sem az idővel, sem pedig veled.

Elsodor minket a pénzkeresés,

a munkahely lesz majd az új otthon,

s félúton elmegyünk egymás mellett,

s csak súrlódunk néha egy ponton.

Félek, hogy egyszer majd nem érzed,

Mi az, mi nyomja a lelkem,

Hogy egyedül cipeled te is

Sorsodnál súlyosabb terhed,

S már nem lelünk közös hangot,

Mert a tévé beszél helyettünk,

S elfelejtjük a régi érzést:

Hogy egykor igazán szerettünk.

2011. ősz