Lélekszó

Koppan egy csend-csepp lelkem alján,

visszhangját nyögik az üres falak,

gondolat-örvény húz le a mélybe,

hideg kérdésekkel csapkodom magam.

Hát nem jön az eső, mi elmos mindent?

Hol maradnak már a szélviharok?

Érzelmekkel megvert gyarló, gyenge lélek,

s még fájdalommal telve is élni akarok!

Tetteimért egyedül magam felelek,

de nem neked, csupán az Istenemnek,

s bár hagyja, hogy olykor szenvedjek kicsit,

csakis Ő az, aki ismer engem.

A Balatonnál

A hegy mögé bukott a nap,
s egy pillanat alatt
aranyba borult az ég,
mielőtt leszállt az éj.

A vízen a hullám táncolt,
ezernyi apró ránc volt
homlokán az öreg tónak;
emléke néhány szónak.

Oly' gyönyörű, hogy szinte fáj,
hogy a naplemente után
nem jön egy újabb reggel,
s a nap nem rögtön kel fel.

Balatoni éjszaka

Csillag-illat tölti be az estét,
sötétkék a vízbe cseppent festék.
Tücsök zenél, hegedül a násznak,
a föld s az ég, most egy testté válnak.

Fények, lángok pislognak a parton,
szellő susog búgó-bársony hangon,
megérint a méz-nyugalom szava,
rám zuhant egy békés, boldog éjszaka.

2012.08.19.- Zamárdi

Tiszta lappal

Titkaim a polcokon lapulnak,

betelne velük három füzet.

Már nincs értelme őriznem őket,

rakok inkább egy óriás tüzet,

és rávetem mind a hétszáz oldalt,

sikítva égnek az elmúlt napok,

de csak így kezdhetek új életet,

csak így nyithatok tiszta lapot

Huncut csokoládé

Már megint itt ez a bonbon…

Itt kelleti magát nekem!

Hát nem érti, hogy az egészet meg

mégsem ehetem?

Belga praliné, kérem,

előkelő csoki ez,

és bámul rám meredten,

flörtöl velem, és szemez…

Eldugom a szekrénybe,

ott talán jobb helye lesz!

Vidám vers

Egyszer bölcsebb leszek,

s megfontoltabb talán,

elhiszem majd őszes hajú

Édesanyám szavát,

belátom, a tavaszt

követi a tél,

de boldog akkor vagyok,

ha a szívem táncra kél.

Az eső is szép nekem,

nem csupán a napfény,

egy ölelés többet ér,

mint a teli erszény,

egy gyönyörű mosoly

s én is nevetek,

énekelek, táncolok,

szívvel szeretek!

Némasági fogadalom

Felesküdtem a csendre.
Már nem ordítok, ha fáj.
Hátán hordja bánatom
az egész nagyvilág.

Fenyvesek, barlangok, hegyek,
csak ők értik meg lelkem.
Néha fel-felszisszenek,
de csendben kell lennem.

Mit ér a szó, ha elszáll?
Könnyem is elfogyott rég...
Sziklafalam mögül súgom:
elég... elég...!