Álom-világ

Apró gyermekként még

hiszel a csodákban,

tündérekben, felhőkben,

egy gyönyörű világban,

ám felnőve árnyékot

vet rád a kétség:

hamisak az álmok,

csalóka a szépség?

Rácsok mögé zárnak

szürke hétköznapok,

akkor örülsz csupán,

ha fizetésed kapod.

Csak éjszaka folynak

arcodon a könnyek,

azt hitted eddig,

hogy az élet könnyebb.

Elmondom azért

a nagy titkot neked:

Boldog akkor lehetsz,

ha másokat szeretsz!

Tél előtt

Lehulltak a tulipánok napfény szőtte szirmai,

s köd költözött lopakodva ablakom elé.

Elfújta az őszi szél az öreg tölgyek titkait,

repülnek a magasban, szebb tájak felé.

Kandallóban parázs pattan, sikoltozva csap a láng,

forró tea gőzölögve csészémbe szalad,

sem a hideg, sem a tél nem jelenthet akadályt,

hogy mosoly üljön arcomon, s jól érezzem magam.

Telített fejjel

Egybefolynak mind a napok,

szinte már levegőt sem kapok,

folyton csak menni és tenni kell.

egyszer jobb lesz: De mennyivel?

Tankönyvek kiabálnak nekem,

gyere, ülj, és tanulj velem!

Odakint évszakok múlnak,

süt a nap, viharok dúlnak.

Leckét kell írni, és tételeket,

bemagolni a képleteket,

míg a gyermek nővé serdül,

s egy férfivel táncra perdül.

Örökké vetni, öntözni kell,

hasznodból más háza épül fel.

Eltűnnek mind a pillanatok,

én végre élni, élni akarok!

Vándorút

Magányosan járom az erdőt,

csillagok számlálják léptem,

nem dőlök bokrok tövébe,

távol a cél még, érzem.

Útitársamnak szegődik a hold,

ellepik olykor a felhők,

fényessé válik az éjjeli ég,

ha elűzi őket a szellő.

Sajognak lábaim, minden csontom,

mégis mennem kell tovább,

nem nyughatom, míg szívem

boldog otthont nem talál.

Búcsú egy emlékképtől

Egyszer majd nem írsz többé levelet,

lassanként elfeleded nevemet,

s csak egy fénykép leszek fiókod mélyén,

mosolygok halvány, sárga emlékképként.

Egyszer majd elfeleded, ki voltál,

nem érdekel, mennyi mindent akartál,

s múltadat egy nagy gombóccá gyúrva,

azzal együtt ugrasz be a kútba.

Elázik a papír, a fénykép szét is mállik,

lelkem égbe szállva csillagporrá válik,

s fentről szemlélem majd őszes hajadat,

velem együtt elvesztetted régi önmagad.

Egy nehéz nap után

Vasmacska-fáradtan zuhant rám az este,

összenyom ólomszürke, elernyedt teste.

Narancs lámpák fényét néha percekig nézem,

a sorsomat megírták odafenn, az égben.

Ámde mégis kétely ül gondolatom szélén,

hogy elérem-e célomat az életem végén,

s mosoly lesz-e arcomon, vagy csak könnyek várnak?

Eszébe jutok-e majd néhány jó barátnak?

Butus verseimet olvassa-e valaki?

S vajon egyáltalán ért-e mind valamit?

Vagy csak ezernyi lapot pazaroltam vele,

hogy füzetemet rímeimmel írtam tele?

Kérdőjelek visznek a hátukon előre,

így kapok majd lassan, de biztosan erőre,

s elhiszem majd egyszer, fontos, amit teszek,

mert alázatos szívvel én is naggyá leszek.

Hangolj rám!

Közeledben megszűnik számomra a világ,

elhalkul a folytonos, monoton kattogás,

és szíved dobbanására hangolom magam.

Csak a lelkem beszél, vajon hallod szavam?

Lepréselt virágként, sárga lapok között,

szemem folyton betűkbe ütközött,

csak ők érthetik meg árnyaim zenéjét,

csak ők írhatják meg életem regényét.

Fahéj illat ölel, itt vagy még velem?

Miért játszik velem csalfa képzeletem?

Becsapott a vágyam, hiszen távol jársz,

kérlek, hangolj másra, és szólj, ha rám találsz!