Tengermorajlás

Fehér habokról lógatom lábam,
reménykedem egy újabb dagályban,
tekintetem az égre emelem,
a holdhoz vonzza szívem a szerelem.

Tükörképem táncol a széllel,
hullámaimon úszik az éjjel, 
dübörgő mélyről szakadó lélek, 
vihar jön, tudom, előre félek. 

Csapódó cseppek, ezernyi villám, 
dühös óriásként emelkedő hullám, 
hatalmas mennydörgés, nem hallom szavam,
rendben van, Istenem, megadom magam!

A száműzött lány dala

Ha kerestek, kereshettek,
engem többé sosem leltek,
hosszú vándorútra mentem,
nyomaimat elspertem.

Ha kerestek, kereshettek,
engem többé sosem leltek,
önmagam elfelejtettem,
a lelkemet sírba tettem.

Ha kerestek, kereshettek,
engem többé sosem leltek,
madár dalol fűzfa ágán,
siratja a falu lányát.

Emlékbolt

Lilla okos kislány volt. Szőke hajú, kék szemű, vékony alkatú gyermek, akit mindenki szeretett. Mikor kérdezték, hány éves, azt válaszolta, hogy már hatéves, de egyébként egy nőtől nem illik ilyet kérdezni! Szeretett rózsaszín ruhákba öltözni, ilyenkor hercegnőnek képzelte magát. Táncot lejtett a tükör előtt, elcsente anyja rúzsát és erősen kifestette vele kicsiny száját, majd  szintén az anyjától kölcsönvett magassarkúba bújva uralkodott. Voltak babái, akikkel teadélutánt rendezett, játék csészékből itatta velük a képzelt almás teát, a tányérokra pedig süteményt képzelt. Kedvenc játszótársa apja volt, aki örömmel csatlakozott lányához. Volt, hogy négykézlábra ereszkedett, és ő volt a ló, aki lányát a bálba vitte.

Apjának volt egy régi barátja, János bácsi. Antikváriuma volt a belvárosban, Lilla pedig imádott ott lenni. Amíg a két férfi beszélgetett, ő örömmel lapozgatta a könyveket. János bácsitól tudta meg, hogy ezek a könyvek használtak, egyszer már ott voltak valaki könyvespolcán. Ez számára még izgalmasabbá tett a helyet, és kedvenc időtöltésévé vált, hogy megpróbálta kitalálni a könyvek előéletét. Mikor kezébe vett egy díszes borítójú, aranyozott szegélyű könyvet, azt találta ki, hogy biztosan egy előkelő családé volt, akik a budai vár közelében életek, és bálokat szerveztek, csak el kellett adniuk a könyvet, hogy nagyobb báltermet alakíthassanak ki. Egy fehér könyvről azt gondolta, biztosan egy orvosé volt, és az ápolónő letörölte a könyvet, azért lett fehér.

János bácsi néha felolvasott neki egy mesekönyvből, néha pedig a saját maga által kitalált történetet adta elő a lánynak. Egyszer azt mesélte, hogy minden antikvárium egy csodálatos hely, ahol nemcsak könyveket, hanem emlékeket is lehet vásárolni. Lillát lenyűgözte ez a történet, újra és újra kérte az idős férfit, hogy mesélje el neki az emlékboltos mesét. Úgy gondolta, neki nem kellenek emlékek, mert ő még nem elég nagy ahhoz, hogy vegyen magának, és pénze sem lenne elég, csupán az a párszáz forint, amit az elefántos perselyében gyűjtöget a születésnapja óta. Az biztosan nem fedezné egy emlék árát. Eljátszott a gondolattal, hogy ő milyen emléket venne magának. Olyat, ahol együtt kirándul a szüleivel, vagy ahol egy kiscicát simogat. Ilyenkor János bácsi kedvesen mosolygott rá, és azt mondta, ezek mind teljesíthetőek, felesleges volna megvásárolnia. A lány válaszul felnevetett, és megölelte barátját.

Lillát szülei délutánonként kivitték a játszótérre, ahol kedvére homokozhatott, csúszdázhatott, és új barátságokat köthetett. Ilyenkor a szülők a padokon ülve beszélgettek, figyelték az önfeledt gyerekeket. Egy ilyen délutánon Lillát apja vitte ki játszani. A lány örömmel szaladt a hintához, és már hajtotta is magát, élvezte, ahogy szőke haját lebbenti a szél. Miután megunta, a homokozóhoz rohant, és egy másik kislánnyal szitálni kezdték  a homokot egy vödörbe. Majd fogócskázni mentek, és ilyenkor sikoltozva menekült a fogó elől, vagy mikor ő lett a fogó, kacagva üldözte a többieket. Miután elfáradt, leült egy kicsit apja mellé a padra. Ekkor szúrt neki szemet egy kisfiú, aki a saját biciklijét rugdosta. Lassan felállt, és odament hozzá. Megállta mellette, egy darabig nézte, majd így szólt:

-         Miért rugdosod a biciklit?

-         Csak. – válaszolta a fiú anélkül, hogy Lillára nézett volna.

-         Arra nem gondolsz, hogy ez fáj neki? – kérdezte Lilla kis cérnahangon.

-         Nem hiszem, hogy fáj.

-         Miért nem jössz inkább játszani? – A fiú ekkor ránézett a lányra. Látta, hogy a lány kedvesen mosolyog rá, és kicsiny kezét felé nyújtja. A fiú szemét könnyek lepték el. – Nem akarok játszani.

-         Mi a baj? Miért sírsz?

-         Apukám és anyukám elválnak.

-         Az mit jelent? – Kérdezte Lilla, akinek ez a szó teljesen ismeretlen volt, hiszen ő boldog családban élt.

-         Azt, hogy külön fognak élni, mert már nem szeretik egymást. Apám egy másik országban fog élni, és talán el fog engem felejteni.

-         Nem fog! Ez biztos! Ne szomorkodj, van egy ötletem! Most mennem kell, holnap is gyere ide, jó?

-         Jó, itt leszek délután. – mondta a fiú, majd meghökkenve nézett a lány után, aki hirtelen az apjához szaladt.

Lilla apja látta, hogy lánya felé szalad, és arcán nem a megszokott mosoly ül, sokkal inkább valamiféle aggodalom, vagy szomorúság. Már épp fel akart állni, azt hitte, a nagyobbacska fiú bántotta a lányát. Lilla gyorsan, szinte hadarva beszélni kezdett:

-         Apa, menjünk el gyorsan János bácsihoz!

-         Most? Hiszen már zárva van a bolt, és János bácsi is biztosan elfoglalt.

-         De ez most nagyon fontos! – mondta, miközben kék szemeiben összegyűlt a könny, majd kicsordult, és leszaladt arcán.

-         Na, de mi történt? Miért olyan fontos ez? Bántott ez a fiú?

-         Nem bántott, segítenem kell neki, vigyél el János bácsihoz, kérlek! – kérte az apját sírva. Felállt a padról, megölelte a lányát, megsimogatta a fejét.

-         Rendben, elmegyünk hozzá.

Maguk mögött hagyták a zsibongó játszóteret, felszálltak a buszra, majd a villamosra. Lilla apja csodálkozott lánya viselkedésén, és hiába faggatta, nem árulta el neki, pontosan mi történt. Mikor megérkeztek, a bolt már zárva volt, felhívták telefonon  János bácsit, aki felhívta őket a lakására, ami az antikvárium felett volt. Örült a látogatóknak, a felesége rögtön teával kínálta őket. A gyermek nem kért semmit, viszont János bácsi ölébe ült, a füléhez hajolt, és belesúgta:

-         Szükségem lenne egy emlékre. – a férfi arcára kiült a döbbenet, majd mosolyogni kezdett.

-         Már megbeszéltük, hogy semmi szükséged emlékekre, hiszen épp elég időd van gyűjteni.

-         Nem nekem kell. – Felelte határozottan. – Egy kisfiúval találkoztam a játszótéren, aki azt mondta, hogy a szülei elválnak, és az apukája másik országba megy, és attól fél, hogy az apukája el fogja őt felejteni. Ezért kell az emlék. Olyan emléket szeretnék, ahol együtt vannak, játszanak, fociznak, vagy bicikliznek, vagy este a vacsoránál vicceket mesélnek.

János bácsi szeme könnybe lábadt. Szegény kislány, mennyire a szívén viseli a kis barátja sorsát, hogy emléket szeretne venni neki az apukájáról. Kár volt talán ezt a mesét mesélni neki… Vagy mégsem. Hiszen milyen jólelkű, és figyelmes. Meg kell keresni a kisfiú szüleit, és beszélni velük, mert talán a nagy csetepaté közepette észre sem veszik, mit érez a gyermekük.

-         Lilla, emléket sajnos nem tudok neki adni. Viszont beszélhetek a szüleivel, és hátha rájönnek, hogy a gyermekük boldogtalan.

-         Tényleg megteszed, János bácsi? – kérdezte örömmel a lány.

-         Hát, persze. Holnap, ha ő is ott lesz a játszótéren, beszélünk a szüleivel.

-         Köszönöm! – ujjongott  a kis szőkeség, és a férfi nyakába borult.

A szobában mindenki meghatódott, János bácsi felesége a könnyeit törölgette, miközben egy kis süteményt tett az asztalra. Még egy kicsit maradtak, jókedvűen beszélgettek, majd hazaindultak. Lilla aznap este végiggondolta, milyen szerencsés, hogy a szülei szeretik egymást, és neki igazi családja van. Holnap meglepi a szüleit egy szép rajzzal, hogy érezzék, mennyire szereti őket. Mosolyogva aludt el, nyugodt volt, mert János bácsi megígérte, hogy lesz megoldás.

Másnap a lány türelmetlenül várta, hogy véget érjen az óvoda. Most az édesanyja ment érte, boldogan szaladt oda hozzá, megölelte, és egy rajzot nyomott a kezébe.

-         Nektek rajzoltam, mert szeretlek titeket! – mondta, aztán szaladt átöltözni. Édesanyja mosolyogva nézte a rajzot, ami hármójukat ábrázolta.

 Délután együtt mentek ki a játszótérre, az apja is velük tartott. A kisfiú már ott volt, a homokozó szélén ült, szomorúan bámult maga elé. Unottan lapátolta a homokot jobbra-balra, látszott, hogy valami nyomja a lelkét. Lilla odaszaladt hozzá.

-         Szia! Jön ma érted valaki?

-         Igen, apukám jön egy óra múlva.

-         Akkor gyere, addig játszunk valamit, rendben?- javasolta Lilla angyali mosollyal. A fiú ez alkalommal nem mondott nemet, követte a lányt a libikókához, és fél óra múlva már ő is nevetgélt a lánnyal. Közben János bácsi is  megérkezett, és leült a padra Lilla szülei mellé, akik örömmel nézték a játszó gyerekeket. Rövidesen megjelent a kisfiú apukája is, intett a fiának, hogy menjen oda. János bácsi hirtelen felállt, intett a fiúnak, hogy várjon.

-         Ön  ennek a kisfiúnak az apukája? – kérdezte.

-         Igen, én. Miért, mi rosszat csinált megint? – kérdezett vissza ingerülten.

-         Semmit. Épp ez az. Szokott rosszalkodni?

-         Igen, állandóan. De ha nem volt rossz, akkor mi a baj?

-         Arra nem gondolt, hogy azért rosszalkodik, hogy magára vonja a figyelmet? Nem akarok beleszólni semmibe, ne vegye sértésnek, de a fia attól retteg, hogy a válás után el fogja őt felejteni, és nem fogja látogatni. Tegnap a biciklijét rugdosta, és sírt. Boldogtalan, amiért szétválnak, de talán megnyugodna, ha biztosítanák arról, hogy mindketten nagyon szeretik, és a válás nem jelenti azt, hogy egyikükről le kell mondania.

               A férfi torka összeszorult, szeme könnybe lábadt. Fia felé fordult, leguggolt, karjait széttárta, fia pedig szaladt apja ölelő karjaiba. Átölelték egymást, és így maradtak percekig. Az apa intett János bácsinak, hogy köszöni a segítséget. Aztán kézen fogta gyermekét, és együtt indultak a hinták felé. Lilla ugrált, tapsikolt, János bácsihoz szaladt, megölelte őt, a férfi pedig így szólt:

- Látod, a barátod édesapja épp most alkot egy remek emléket, amikre örömmel gondolhat majd vissza a nehezebb napokon. Most pedig szaladj, öleld meg anyáékat is!

A kis szőke hercegnő pedig odaszaladt a szüleihez, és megölelte őket. Közben arra gondolt, azon fog munkálkodni, hogy a lehető legtöbb szép emléket gyűjtse be élete során, és ha nagy lesz, ő is egy olyan antikváriumban akar majd dolgozni, ahol emlékeket is lehet kapni.

Az az átkozott függöny, avagy hogyan haltam meg és élek mégis

- Tudja, kérem, az egész egy adminisztrációs hiba volt. De erről én mit sem tehetek, én voltam a szenvedő alany, na meg a kedves családom. S ha már ilyen kedvesen megkért, elmesélem magának, hogy is történt pontosan. Huszonnyolcadikán, múlthét kedden kezdődött az én kálváriám. Azelőtti nap függönyt mostam, hogy ismét szép tiszta legyen. A párom dolgozott, s gondoltam, meglepem, visszateszem őket az ablakra egyedül. Hát… ha tudtam volna, mekkora bajt keverek, esküszöm, megvártam volna, míg hazaér! Tehát felmásztam a létrára, kezemben a hosszú, friss illatú függönnyel, és nekiálltam felaggatni. Aki már csinált ilyet, az tudja, hogy nem egy könnyű művelet. Sajnos lenéztem, elveszítettem az egyensúlyom, és egy hatalmas puffanással a földre zuhantam. Egy pillanatig fájt a fejem, és mikor odanyúltam, és láttam, hogy vérzik, elájultam. Helyesbítek, meghaltam. Erre abból jöttem rá, hogy láttam magam kívülről, valamint csörgött a telefonom, de nem tudtam megfogni. A párom hazaérve teljesen kikelt magából, sírt, szólongatott, hiába mondtam neki, hogy ott vagyok, nem hallott.

- A doktor megállapította a halálom beálltának körülbelüli időpontját, (jelzem, hogy tévedett nyolc percet!) kifejezte részvétét, majd távozott. Ezután egy kocsiba raktak, és elvittek a hűtőházba. Jó kék volt a szám, biztosan nagyon hideg volt ott. Persze, kezdtem felfogni, mi is történt. Mire hazaértem, már édesanyám is ott volt, együtt sírtak. Vigasztaltam őket, hogy:

-,,Na, azért nem kell mindent halálosan komolyan venni!” – de ők rám se hederítettek. Na jól van, ha már így alakult, nincs mese, el kell fogadni a helyzetet. Odaültem közéjük, megöleltem őket, adtam egy-egy puszit az arcukra, elmondtam nekik, hogy szeretem őket, és hiányozni fognak. Kicsit sírtam is, de erőt gyűjtöttem. Ezután kimentem az utcára, és vártam. Hát valaminek csak kell történnie, nem?! Ténferegtem, hátha megnyílik az ég, vagy a föld alattam, mégsem történt semmi.

- ,,Nem értem, - gondoltam - a filmekben ennél sokkal egyszerűbbnek tűnik a helyzet. Gondoltam, elindulok valamerre, aztán hátha megtörténik valamelyik, vagy hátha találkozom egy másik szellemmel, hátha ő tudja, mi is a teendőm.

Ahogy a parkban sétáltam, megállt mellettem egy biciklis. Fura alaknak tűnt, illetve az is volt, hiszen én még nem láttam gyíkot biciklizni. Rám nézett, és megkérdezte:

- Ön Adalmayer Dóra?

- Én lennék, illetve mégsem, mert én Adelmayer Dóra vagyok.

- Mit érdekelnek engem az ilyen ostoba papírformák?! – rivallt rám – Írja alá, aztán ennyi, mennék már uzsonnázni végre!

Magamban azt gondoltam, ilyen mérges, goromba futárral régen találkoztam, talán valamelyik pizza rendelésnél. Aláírtam a papírt, majd a kezembe nyomott egy táviratot, mely így szólt:

,,Nem találtalak a földön fekve, élsz, és virulsz, papíron pedig halott vagy! Gyere a Halálügyi Hivatalba a Szent László téri templom alá!”

Mihály arkangyal

Kezdett egyre zavarosabbá válni minden. Nem volt más lehetőségem, mint felkeresni a levélben említett helyet.  Buszra szálltam, és elmentem a templomhoz. Nem volt ott senki, viszont a bejárat előtt egy lépcsősor vezetett lefelé. Bentről kiabálást hallottam:

- Megkeseríti az életem ez a nyavalyás Éden Mista! Megint lefagyott! Miért ezt használjuk? Nem hiszem, hogy az informatikus, akit tegnap áramütés ért nem tudott volna egy másik operációs rendszert kifejleszteni nekünk!

-   Ne morogj, csináld! – mordult rá valaki – Így is csúszásban vagyunk, és az is lehet, hogy hibáztunk!

Mikor meghallották a lépteimet, abbahagyták a beszélgetést. Köszöntem nekik, illedelmesen bemutatkoztam, majd elmondtam, hogy az üzenet miatt jöttem, és hogy nagyjából öt-hat órája nem vagyok az élők sorában. Néztek rám, mint borjú az újkapura, majd összedugták a fejüket, és sutyorogni kezdtek, nehogy meghalljak valamit. Mikor ismét rám néztek, szemükben ijedtséget láttam.

- Szeretnénk egyeztetni az adatait a nyilvántartásunkban szereplő adatokkal. Kezdhetjük?

- Természetesen.

- Ön Adalmayer Dóra, született 1957. március 24.-én? – megdöbbentem a kérdésen, majd hangos nevetésben törtem ki.

- Először is, nem Adalmayer, hanem Adelmayer, másodszor is, Ön szerint ötvennégy éves vagyok? Elárulom, mert még nem szégyellem, hogy húsz éves múltam decemberben. Itt valami tévedés történt.

- Egy pillanat türelmet kérek. – azzal megint a társához fordult, aki a géphez lépett, és bekapcsolt rajta valamit. A szerkezet töltött, majd így szólt:

,,Kígyó vírus, kígyó vírus! Megfertőződött fájlok száma egy. Kérem, ellenőrizze a hibás fájlt, a vírust kiirtására pedig használja a Kerub Antivírus programot!”

- Azt hiszem, az Ön aktája sérült meg, hölgyem – fordult felém az egyik alak – elnézését kérjük a hiba miatt, máris hívjuk a mennyet, és azonnal helyre hozzuk a problémát.

Hátra vonultak egy másik helyiségbe, és pedig kétségek közt vártam, mi fog most történni. Rövidesen visszatértek. Arcuk piros volt, látszott, hogy kellemetlenül érzik magukat, biztosan jókora fejmosást kaptak a ,,Nagyfőnöktől”.

 - Adelmayer Dóra, Ön hivatalosan is él. Elnézést a félreértésért, mindent jóváteszünk. Az időt visszapörgetjük arra a pillanatra, mikor Ön leesett a létráról. De most nem fog meghalni, csak beüti a fejét egy kicsit, és elájul. A párja megtalálja, felébreszti, és kórházba viszi majd. De hamar felgyógyul, ne aggódjon. Még egyszer elnézését kérjük. A lehető legtávolabbi viszontlátásra!

- Pontosan így is történt. Bekerültem ide, és lábadoztam. Ön pedig nem akar engem hazaengedni! Egyébként is! Szedjék már le rólam ezt a kényszerzubbonyt! Nem vagyok én őrült! Nem hiszi?! Elmeséljem, milyen volt Nakonxipán? Gulácsyval ott sétáltunk a piacon, és mindketten hangosan köszöntünk a grófnak! Különben is, haza kell mennem, hát ki rakja fel a függönyt?!

Bizonytalan randevú

Azt mondtad, hogy találkozzunk délben,

de azt nem, hogy melyik nap a héten…

Egyáltalán májusban, vagy mégsem?

Jövőre, vagy még ebben az évben?

És a helyszínt inkább nem is kérdem…

Túl sok tán’ az adat, amit kértem?

Sietek, és végül utolérlek,

eléd állok, két szemedbe nézek;

A szívemmel játszadozni vétek,
fáradj ki az életemből, végleg!

Lélekmaraton

Könnyet csókol arcomra a zápor,

égbe zuhannak fáradt sóhajok,

magányosan visszhangzik a távol,

szaladnak előlem vágyott holnapok.

Nem is olyan könnyű bölcsnek lenni,

egyszerűbb az ítélethozatal,

még kis sem mondtad, mi jár fejedben,

számodra máris áll a ravatal.

Elfutnál, végül magadba szaladsz,

falat húz eléd a csúf akarat,

ruhádnál fogva egy szögre akaszt,

és tükörben nézheted arcaidat... 

Ráncaidat.

Tenyérbe írva

Ha szét is hullik körülöttem minden,

Ha hazugság lesz, amit eddig hittem,

És elmaradnak mind a jó barátok,

Majd rám zuhannak parázsló átkok,

És földbe döngöl ezer szöges bakancs,

Vagy felöklel egy kemény szarvasagancs,

És vér folyik a könnyeim helyett,

Rémálmokból üvöltve ébredek…

Nem hagyja el panasz az én számat.

Helyem eddig mindenhol megálltam,

Ember maradtam a közönyös világban,

Fájdalmam elmondtam Istennek imámban,

S kértem őt, fogja meg a kezem,

Egy napon majd úgyis vele megyek

Oda, ahol én is boldog leszek.

Tenyerébe írta a nevem.